Tegnap értem haza balatonról, hella jó volt, megnéztünk egy csomó filmet (és egyet még én sem láttam közülük, a Beginners ciműt, most atz hazudom, hogy majd írok róla - tényleg szeretnék, de lássuk be, úgy érzem, az a kevés kis tehetségem is elveszett, ami az ajánlózáshoz kellett) és egy rémes, befejezetlen, ám kifejezetten addiktív sorozatot is, a My so-called life-ot, melyben Jared Leto olyan, mint a babapopsi. Emellett reggel hétig beszélgettünk Hucival és nagyon sokat ettünk, szóval most kicsit gurulok, de nem szedtem fel három kilót, mint múlt évben.

Már ott is rámtört párszor a fuck this, i'm not ready for this shit  érzés az egyetemmel kapcsolatban, tegnap este viszont teljes valójában elért, úgyhogy szépen igényesen zokogtam egy kicsit, miközben a Jane Eyre-t olvastam hajnal háromkor (ami mellesleg annyira jó, hogy fáj). Annyira de annyira meg vagyok rettenve ettől az egész új életszakasz-dologtól, hogy próbálok minél kevesebbet gondolni rá, ez azonban nem sikerül túl jól. Főleg, hogy két hét és elkezdődik. A facebook-on már rögtön a ponthirdető partay után beléptem a csoportokba, és nagyon fel voltam pörögve, láttam, hogy milyen csidicsudi jófej mindenki. Eldöntöttem, hogy elmegyek a gt-be, és hogy megpróbálok kibújni ebből a kis burokból, elkezdek többet társaságba járni and all. Aztán megnéztem a gt-trailert, elbátortalanodtam és addig halogattam a dolgot, amíg le nem csúsztam a jelenkezésről. My bad.

Jövő héten fent fogok aludni egyet az albérletben a volt osztálytársammal/barátnőmmel, úgyhogy jelenleg teljes a pánik. Egyedül kell felmennem vonattal, amit nem akarok, egyedül kell odatalálnom a lakáshoz, és csekély esélyt látok arra, hogy ne tévedjek el, valamint másnap egyedül kell elmennem beiratkozni, és ott lesz egy csomó idegen ember és majd mindenki fasza összespanolt állapotban lesz a többiekkel a gt miatt én pedig ott fogok állni egyedül órákig a sorban - ugye nem így lesz? Mindenesetre ez lesz az első alkalom, hogy ottalszom az albérletben, ahogy a barátnőmnek is, szóval nagy filmpartit rendezünk, hogy ne féljünk halálosan minden egyes apró nesztől. Megpróbálok olyan listát összeállítani, amiben nem kizárólag depresszív alkotások vannak, de ez igen nehéz lesz, mivel rájöttem, hogy szinte csak szomorú filmeket nézek. Lélekölés lvl rengeteg.

Közben intéznem kéne a dolgokat, okmányirodába menni és elolvasni mindent az egyetem oldalán és nyomtatni és órarendet nézegetni, ehelyett pánikolok és nem akarok tudni semmiről semmit.

Egy kicsit így érzem magam. Meg így:

És legfőképp így: